_Óvóhely
16 éves voltam, amikor először kimerészkedtem a 13-as óvóhelyről. A bejáratot körülölelő barlang felfedezése után, egyenesen kirohantam a nukleáris háború által hátrahagyott pusztaságba. A háború amely, soha nem változik, most mégis markánsabb nyomot hagyott a bolygón. Az emberek egy része a föld alá rejtőzött a következmények elől. Akiknek ez nem sikerült, már nem is ember többé. Ha még életben van, akkor szupermutáns vagy hullarabló, ha már nincs, akkor pedig halott.
Az soha nem volt kérdés, hogy a bolygó átvészeli-e a hosszan tartó nukleáris telet. A kihalt fajok helyett újak vették birtokba a kietlen tájat: kétfejű tehenek, két lábon járó gyíkok, vakondpatkányok és túlméretes rovarok. Egyszer majd ők is távoznak a Föld színpadjáról, de addig is itt vannak, hogy betöltsék az elődeik által hagyott űrt. Utálom a patkányokat. Velük találkoztam először, amikor az óvóhelyet rejtő barlangon keresztülszaladtam. Néhány lövés elég volt, hogy elijesszem a falkát, ami járatokban tanyázott és nem vártam meg, amíg újból összeszedik a bátorságukat.
Nem saját elhatározásból hagytam el a föld alatti kényelmet. A víztisztító áramkör egyik alkatrésze felmondta a szolgálatot, és a számítások szerint pár száz napra elegendő ivóvíz maradt csak. Én húztam a rövidebbet. Kaptam egy kést, egy pisztolyt, néhány fáklyát meg kötelet, hogy a közeli 15-ös óvóhelyről kérjek tartalékalkatrészt. Csak remélni mertem, hogy ez menni fog szép szóval is.
_Árnyas Buckák
Ez volt az első emberi település neve, amit a barlang elhagyása után megpillantottam. A fallal körülvett kisváros kapujában ketten álltak. Az egyikük idegesen markolászta a kezében lévő puskát, míg a másikuk jellegtelen arccal bámult a távoli pusztaságba. Mikor közelebb értem úgy tűnt, az idegesebb fickón a megkönnyebbülés kisebb hulláma söpört végig. Fosztogatókra számított, de csak egy engem, egy fiút talált, aki mindent kész volt megtenni, hogy mielőbb hazamehessen.
A lánya miatt volt ideges, akit elraboltak a fosztogatók. Nem igazán érdekelt a dolog. Továbbálltam a célom felé, ami egy újabb barlang és a 15-ös óvóhely volt. Sötét volt, nem működtek a generátorok. Patkányok mindenhol és dögszag. A hiányzó alkatrésznek nyoma sincsen. Egy kötéllel kevesebb és már alig maradt lőszerem. Valahogy vissza kellett jutnom Árnyas Buckákhoz, de teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Talán itt értettem meg először, hogy sokkal hosszabb út vár rám, mint egy pár napos séta a pusztaságban, amivel eredetileg számoltam…