Xack korábban nem ismerte más nevét, csak a sajátját. A többiek, azok a többiek voltak, a mások pedig a mások. Két teljes év telt el a látogatás óta és majdnem ugyanannyi azóta, hogy meg kellett tanuljon még néhány nevet.
Az találkozása Xurr-ral végül bizonyos szempontból végzetesnek bizonyult. De nem a szó negatív értelmében, inkább azt figyelembe véve, hogy Xack élete gyökeresen megváltozott. A tájat ugyanaz a hamu lepte be és nem történt az erdővel semmi. Viszont Xack és Xurr lábnyomaiban a nálukénál sokkalta kisebb lábnyomok bukkantak fel. Nem feltétlenül sok: mindössze tizenkettő. De ez a tucatnyi lábnyom is csak két lényhez tartozott.
Xeil és Xyr már nem emlékezhettek a korábbi világra, arról csak a Xack mesélt nekik áradozva. De a két jövevényt ez nem különösebben hozta általában lázba. Sokkal izgalmasabb volt a valóság és a távolban fel-fellobannó fények rejtélye.
Xeil volt az első, akit megbabonázott a kíváncsisága. Apró teste megfeszült, majd a következő pillanatban már a hamuval borított fatörzs oldalán kapaszkodott felfelé. Xyr hasonló lendülettel követte. A távolban időről időre felvillant egy-egy pont, mindig ugyanazon a vonalon, mintha valaki egy láthatatlan határ mentén járőrözne. Xack sokáig nem szólt semmit. Ismerte ezeket a fényeket, legalábbis azt hitte. Egész életében látta őket, és azóta, hogy Xurr megjelent, valahogy közelebbinek tűntek. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy a két fiatal egyszer elindul feléjük.
Xurr egészen másként viselkedett, mint az előző éjszakán. Nem kereste Xack társaságát, és nem próbált kapcsolatot teremteni a kicsikkel sem. Egy kiszáradt gyökér tövében kuporgott, elülső végtagjait a talajra fektetve. Xack ismerte ezt a testtartást. A saját fajtájuknál a mozdulatlanság jelenthetett nyugalmat, félelmet vagy akár figyelmeztetést is, de Xurr esetében mindig nehéz volt különbséget tenni közöttük. Most azonban a talaj rezgései elárulták, hogy valami nincs rendben. A hamuréteg alatt apró, szabályos lüktetés futott végig, olyan mélyen, hogy Xeil és Xyr még nem érzékelhették. Xack viszont érezte. És azt is tudta, hogy ez a ritmus nem az erdőből származik.
Az első repedés akkor jelent meg, amikor a legközelebbi fény kialudt. Nem a talajon, hanem a levegőben. Xack először azt hitte, csak a szeme káprázik, de a sötétség egy keskeny sávban meghasadt, és valami halvány, kékes derengés szivárgott elő belőle. A fény nem világította meg a környezetét, inkább elnyelte a körülötte lévő árnyékokat. A fatörzsek körvonalai elmosódtak, a gallyak pedig úgy hajoltak meg felé, mintha a gravitáció hirtelen megváltozott volna. Xurr ekkor felemelte a fejét. Egyetlen rövid, éles perregést hallatott. Xack még sosem hallotta ezt a hangot tőle, de a jelentését azonnal megértette: menekülni kell.
Xeil és Xyr persze nem menekültek. Náluk még nem alakult ki az a fajta óvatosság, amelyet a hosszú túlélés nevelt az idősebbekbe. Xeil közelebb merészkedett a repedéshez, Xyr pedig oldalról próbálta megkerülni, hátha a fény másik oldalán valami érdekesebbet talál. Xack egyetlen mozdulattal elkapta Xeil hátsó lábát, és visszarántotta. A kicsi tiltakozó rezgésekkel válaszolt, de aztán elhallgatott. A repedésből ugyanis valami előmászott. Nem volt teste, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan Xack a testeket ismerte. Inkább egy sötét folt volt, amely a saját fényének hiányában vált láthatóvá. Aztán a folt közepén két apró pont gyulladt ki.
Xack fejében ekkor egy emlék villant fel, amelyről addig azt hitte, nem is lehet a sajátja. Egy másik erdő, zöld levelekkel, nedves talajjal és a levegőben kavargó, édes illattal. Számtalan rovar mozgott a fák között, és mindegyikük ugyanazt a ritmust követte. Aztán valami megérkezett az égből. Nem zuhant le, nem robbant fel, és nem is gyújtotta lángra a világot. Egyszerűen csak megjelent, és ahol elhaladt, ott megszűnt minden, ami addig élőnek számított. Xack összerándult. Nem tudta, honnan származik az emlék, de most már biztos volt benne, hogy ez ugyanaz Xurr feromonjai ébresztettek fel benne.
A sötét alak ekkor megszólította őket. Nem hanggal, és nem is illattal. A gondolat közvetlenül Xack tudatába érkezett, idegenül, mégis érthetően, mintha egy rég elfelejtett nyelv utolsó beszélője próbálna kapcsolatot teremteni.
– Egy mag mindig megmarad!
Ennyi volt az üzenet. Xack nem tudta, mi az a mag, de Xurr reakciójából látta, hogy számára a szavak többet jelentenek egyszerű információnál. Hátrált egy lépést, majd a két fiatal közé állt. A következő üzenet már mindannyiukhoz szólt:
– A hordozók felébredtek. A ciklus véget ért.
A kékes repedés erre összeszűkült, de mielőtt eltűnt volna, valami apró dolog hullott ki belőle, és hangtalanul belefúródott a hamuba.
A fények ezután egymás után gyulladtak ki az erdő szélén. Már nem imbolyogtak, és nem is távolodtak. Szabályos sorba rendeződtek, majd lassan elindultak feléjük. Xack megpróbálta megszámolni őket, de mire a végére ért volna, újabbak jelentek meg a fák között. Xeil most először nem kérdezett semmit, Xyr pedig szorosan Xack mögé húzódott. Xurr a hamuba mélyesztette az elülső végtagjait, és kiemelte a tárgyat, amely a repedésből hullott ki. Egy apró, áttetsző tok volt, alig nagyobb egy hollógomba kalapjánál. A felszínén vékony erek futottak, amelyek halvány narancssárga fényt bocsátottak ki. Xack felismerte ezt a színt. Ugyanilyen volt a hollógombák tönkje, de a tokban valami lüktetett.
Xurr a tokot Xack elé helyezte, majd megérintette az egyik fiatal rovart. Xeil teste azonnal megmerevedett, Xyr pedig hátraugrott, amikor a tok felnyílt, és egy vékony, áttetsző fonál kúszott ki belőle. A fonál először a hamuba kapaszkodott, majd a talaj alatt futott tovább, egyenesen az erdő mélye felé. Ahol elhaladt, a szürke por sötétebbé vált, és egy apró zöld hajtás tört elő a földből. Xack sokáig nézte a növényt. Két évvel korábban, azon az éjszakán, amikor Xurr először megérintette, még csak azt hitte, valami közeleg. Most már értette, hogy nem egy közelgő veszélyről volt szó. Hanem valamiről, ami végig itt volt alattuk, türelmesen várakozva, amíg az erdő utolsó lakói közül valaki végre meghallja a hívását. A távolban ekkor egy újabb fény lobbant fel, de ezúttal nem a megszokott hideg fehérséggel világított. Zöld volt. És a hamu alatt valami válaszolt rá.






