Trezor – 3

Xack korábban nem ismerte más nevét, csak a sajátját. A többiek, azok a többiek voltak, a mások pedig a mások. Két teljes év telt el a látogatás óta és majdnem ugyanannyi azóta, hogy meg kellett tanuljon még néhány nevet.

Az találkozása Xurr-ral végül bizonyos szempontból végzetesnek bizonyult. De nem a szó negatív értelmében, inkább azt figyelembe véve, hogy Xack élete gyökeresen megváltozott. A tájat ugyanaz a hamu lepte be és nem történt az erdővel semmi. Viszont Xack és Xurr lábnyomaiban a nálukénál sokkalta kisebb lábnyomok bukkantak fel. Nem feltétlenül sok: mindössze tizenkettő. De ez a tucatnyi lábnyom is csak két lényhez tartozott.

Xeil és Xyr már nem emlékezhettek a korábbi világra, arról csak a Xack mesélt nekik áradozva. De a két jövevényt ez nem különösebben hozta általában lázba. Sokkal izgalmasabb volt a valóság és a távolban fel-fellobannó fények rejtélye.

Xeil volt az első, akit megbabonázott a kíváncsisága. Apró teste megfeszült, majd a következő pillanatban már a hamuval borított fatörzs oldalán kapaszkodott felfelé. Xyr hasonló lendülettel követte. A távolban időről időre felvillant egy-egy pont, mindig ugyanazon a vonalon, mintha valaki egy láthatatlan határ mentén járőrözne. Xack sokáig nem szólt semmit. Ismerte ezeket a fényeket, legalábbis azt hitte. Egész életében látta őket, és azóta, hogy Xurr megjelent, valahogy közelebbinek tűntek. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy a két fiatal egyszer elindul feléjük.

Xurr egészen másként viselkedett, mint az előző éjszakán. Nem kereste Xack társaságát, és nem próbált kapcsolatot teremteni a kicsikkel sem. Egy kiszáradt gyökér tövében kuporgott, elülső végtagjait a talajra fektetve. Xack ismerte ezt a testtartást. A saját fajtájuknál a mozdulatlanság jelenthetett nyugalmat, félelmet vagy akár figyelmeztetést is, de Xurr esetében mindig nehéz volt különbséget tenni közöttük. Most azonban a talaj rezgései elárulták, hogy valami nincs rendben. A hamuréteg alatt apró, szabályos lüktetés futott végig, olyan mélyen, hogy Xeil és Xyr még nem érzékelhették. Xack viszont érezte. És azt is tudta, hogy ez a ritmus nem az erdőből származik.

Az első repedés akkor jelent meg, amikor a legközelebbi fény kialudt. Nem a talajon, hanem a levegőben. Xack először azt hitte, csak a szeme káprázik, de a sötétség egy keskeny sávban meghasadt, és valami halvány, kékes derengés szivárgott elő belőle. A fény nem világította meg a környezetét, inkább elnyelte a körülötte lévő árnyékokat. A fatörzsek körvonalai elmosódtak, a gallyak pedig úgy hajoltak meg felé, mintha a gravitáció hirtelen megváltozott volna. Xurr ekkor felemelte a fejét. Egyetlen rövid, éles perregést hallatott. Xack még sosem hallotta ezt a hangot tőle, de a jelentését azonnal megértette: menekülni kell.

Xeil és Xyr persze nem menekültek. Náluk még nem alakult ki az a fajta óvatosság, amelyet a hosszú túlélés nevelt az idősebbekbe. Xeil közelebb merészkedett a repedéshez, Xyr pedig oldalról próbálta megkerülni, hátha a fény másik oldalán valami érdekesebbet talál. Xack egyetlen mozdulattal elkapta Xeil hátsó lábát, és visszarántotta. A kicsi tiltakozó rezgésekkel válaszolt, de aztán elhallgatott. A repedésből ugyanis valami előmászott. Nem volt teste, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan Xack a testeket ismerte. Inkább egy sötét folt volt, amely a saját fényének hiányában vált láthatóvá. Aztán a folt közepén két apró pont gyulladt ki.

Xack fejében ekkor egy emlék villant fel, amelyről addig azt hitte, nem is lehet a sajátja. Egy másik erdő, zöld levelekkel, nedves talajjal és a levegőben kavargó, édes illattal. Számtalan rovar mozgott a fák között, és mindegyikük ugyanazt a ritmust követte. Aztán valami megérkezett az égből. Nem zuhant le, nem robbant fel, és nem is gyújtotta lángra a világot. Egyszerűen csak megjelent, és ahol elhaladt, ott megszűnt minden, ami addig élőnek számított. Xack összerándult. Nem tudta, honnan származik az emlék, de most már biztos volt benne, hogy ez ugyanaz Xurr feromonjai ébresztettek fel benne.

A sötét alak ekkor megszólította őket. Nem hanggal, és nem is illattal. A gondolat közvetlenül Xack tudatába érkezett, idegenül, mégis érthetően, mintha egy rég elfelejtett nyelv utolsó beszélője próbálna kapcsolatot teremteni.

– Egy mag mindig megmarad!

Ennyi volt az üzenet. Xack nem tudta, mi az a mag, de Xurr reakciójából látta, hogy számára a szavak többet jelentenek egyszerű információnál. Hátrált egy lépést, majd a két fiatal közé állt. A következő üzenet már mindannyiukhoz szólt:

– A hordozók felébredtek. A ciklus véget ért.

A kékes repedés erre összeszűkült, de mielőtt eltűnt volna, valami apró dolog hullott ki belőle, és hangtalanul belefúródott a hamuba.

A fények ezután egymás után gyulladtak ki az erdő szélén. Már nem imbolyogtak, és nem is távolodtak. Szabályos sorba rendeződtek, majd lassan elindultak feléjük. Xack megpróbálta megszámolni őket, de mire a végére ért volna, újabbak jelentek meg a fák között. Xeil most először nem kérdezett semmit, Xyr pedig szorosan Xack mögé húzódott. Xurr a hamuba mélyesztette az elülső végtagjait, és kiemelte a tárgyat, amely a repedésből hullott ki. Egy apró, áttetsző tok volt, alig nagyobb egy hollógomba kalapjánál. A felszínén vékony erek futottak, amelyek halvány narancssárga fényt bocsátottak ki. Xack felismerte ezt a színt. Ugyanilyen volt a hollógombák tönkje, de a tokban valami lüktetett.

Xurr a tokot Xack elé helyezte, majd megérintette az egyik fiatal rovart. Xeil teste azonnal megmerevedett, Xyr pedig hátraugrott, amikor a tok felnyílt, és egy vékony, áttetsző fonál kúszott ki belőle. A fonál először a hamuba kapaszkodott, majd a talaj alatt futott tovább, egyenesen az erdő mélye felé. Ahol elhaladt, a szürke por sötétebbé vált, és egy apró zöld hajtás tört elő a földből. Xack sokáig nézte a növényt. Két évvel korábban, azon az éjszakán, amikor Xurr először megérintette, még csak azt hitte, valami közeleg. Most már értette, hogy nem egy közelgő veszélyről volt szó. Hanem valamiről, ami végig itt volt alattuk, türelmesen várakozva, amíg az erdő utolsó lakói közül valaki végre meghallja a hívását. A távolban ekkor egy újabb fény lobbant fel, de ezúttal nem a megszokott hideg fehérséggel világított. Zöld volt. És a hamu alatt valami válaszolt rá.

Találkozó

A kietlen, fagyos, téli mezőn szinte mindent beborított a hó. A világ csendes volt, mintha magába zárta volna a termékeny föld minden nyüzsgését. A tájat egyetlen tétova mozgás törte meg: egy kis nyuszi ugrált a fehér takarón, bundáján a hó szinte észrevehetetlenül olvadt el.

A nyúl farka minden mozdulatnál megvillant, mint egy apró szemafor az ürességben. De nem sietett. Mintha maga sem tudta volna merre tart, csak ugrált egy-egy irányba, hol a csillagokhoz, hol pedig a kiszámíthatatlan szélhez mérve az utat.

A rét szélén állt egy vén tölgy, amelynek fekete sziluettje határozottan mondott ellent a környező világ hófehér tisztaságának. A fehér nyuszi egy pillanatra megállt, és a tölgy irányába fordult. Ott, a fa tövében, egy másik alak mozdulatlanul várt. Egy róka volt. Vörös bundája még a hóban is melegséget sugárzott. Nem lopakodott, nem támadt, csak ült, és nyugodt szemei a nyulat figyelték.

A nyuszi fürkészve nézett rá. Nem érzett félelmet. Talán azért, mert a hó mindent más megvilágításba helyezett, vagy talán azért, mert tudta, hogy a róka most nem vadászik. A róka tekintetében nem volt éhség, csak valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodt vágy. Talán ő is válaszokat keresett.

A nyúl lassan elindult a tölgy felé, de minden ugrás után megállt. Minden mozdulatában ott volt az óvatosság, és mégis, valami mélyebb, szinte megmagyarázhatatlan kíváncsiság hajtotta előre. A róka nem mozdult, de bundáját gyengéden megborzolta egy eltvévedt fuvallat, mintha az valamit suttogott volna neki.

Ahogy a fehér pamacs közelebb ért a tölgyhöz, a szél meglengette a fa ágait, és apró hópelyhek hullottak alá csendes eleganciával. A nyuszi a rókától egy ugrásnyira állt meg. Mozdulatlanul figyelték egymást. A hó alatt a világ lüktetett, de egyikük sem mozdult, mintha az idő maga is megállt volna.

Végül a nyuszi egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha köszönne, majd néhány lépést tett a hómező irányába. Megállt, visszanézett, mintha egy ki nem mondott gondolatot hagyna maga után. A róka szemei követték őt, és miközben bundájára lassan apró jégcsapok kezdtek felsorakozni figyelte, ahogy a kis fehér bojt végül eltűnik a hómező végtelenjében.

Az ég tisztult, a hold fénye pedig most élesebben ragyogott, mintha ez lett volna az az illékony perc, amikor összeértek a világok és a hold megvilágította az összes valóságot, ahol a nyuszi ma találkozott a rókával.

Kisróka

A kisróka lassan felállt és puha léptekkel elindult az égbenyúló fa irányába. A fűszálak gyengéden érintették a bundáját, mintha bátortalanul búcsút vennének tőle. A távolban meg-megmozduló árnyék most határozottabbá vált, mintha csak várt volna rá, hogy a vörös folt közelebb merészkedjen. A sötétben megbúvó alak jelenléte melegséget árasztott, amely átjárta a kisróka szívét.

Amint a fa közelébe ért, egy felhő mögül előbukkant a hold, és törékeny ezüstös fénnyel világította meg a tájat. A fa tövében egy másik róka ült – éppoly vörös bundával, mint a sajátja, szemeiben pedig a csillagok tükröződtek. A másik róka nem szólt, de fiatal tekintete beszédes volt: mintha évezredes történeteket mesélt volna, amelyeket csak a szél és a csillagok hallhattak.

A kisróka megállt néhány lépésre, és kíváncsian figyelte. A másik róka lassan felemelte a fejét, majd szinte alig észrevehetően az orrával az ég felé intett. A kisróka követte a másik tekintetét, ami egy furcsa fényes csillaghoz vezetett. Más volt mint a többi, ő nem követte azt a megszokott lassú ívet, amit a többiek. De nem hullócsillag volt, inkább egy magányos vándor, amely látszólagos cél nélkül bolyongott az égbolt határtalanságában.

A kisróka azt gondolta, hogy talán ő is egy ilyen csillag volt – apró, talán jelentéktelen, de mégis képes fényt adni valakinek, pont ott és akkor, amikor valakinek arra szüksége van. Talán nem is számított, hogy ki volt az a valaki. Az számított, hogy itt volt, hogy létezett.

A másik róka lassan felállt, megrázta a bundáját, és egyetlen kecses mozdulattal eltűnt a fa árnyékában, mintha soha nem is lett volna ott. A kisróka egy pillanatra egyedül érezte magát, de aztán felnézett az égre, ahol az ismeretlen csillag még mindig vándorolt, és tudta, hogy soha nem lesz teljesen magányos.

Az éjszaka tovább hullámzott körülötte, és a szél ismét megborzolta a fűtengert. A kisróka visszaült a helyére, és most már nemcsak nézte, hanem értette is a csillagokat.

Vulpecula

Egy halványan vöröslő folt ült az éjszakai mező szélén, ahol tengernyi fűszál hullámzott sötét folyamként a szélben. Apró bundáján megcsillantak az égbolt apró, halovány fénypontjai – csillagok, amelyek már talán rég nem léteztek, de fényeik hosszú utazás után még mindig utat találtak a földre. A kisróka felnézett, és úgy érezte, mintha maga is a fények közé tartozna. Egy apró pötty a végtelenben, jelentéktelen, mégis különleges, mert itt van és mert látja őket.

Szelíd mosolyféle suhant át a kisróka pofáján, ahogy a csillagokat nézte. Nem tudta, hogy mosolyoghat-e egyáltalán – a rókák mosolya talán csak az univerzum képzeletének szüleménye –, de a szíve könnyebbnek tűnt, ahogy a fénypontok játékosan villództak a feketeségben. Egy-egy csillag vibrálása mintha halk suttogás lett volna, ami csak neki szólt.

Az esti szél halk sóhajtással váltott irányt, meglengetve a fűszálakat. Az éjszakai táj szinte megmozdult, mintha az alvó világ maga fordult volna át egyik oldaláról a másikra. A mező déli szélén egy magas, sudár fa állt. Ágai az ég felé nyúltak, mintha meg akarna érinteni valamit. A kisróka tekintete oda vándorolt, és a fa árnyékában egy másik árnyékot vélt felfedezni – egy másik rókát? Egy emléket? Nem volt biztos benne.

A kisróka behunyta a szemét. A világot kívülről figyelni egyszerűbb volt, mint benne élni. A fű hajladozása, a csillagok vibrálása, a távoli fa magánya – minden megvolt anélkül, hogy ő hozzátett volna bármit.

A vörös bundáján játszó fények eltompultak, ahogy álmos szemei kinyíltak. A róla elnevezett csillagkép most nem ragyogott olyan fényesen, de még mindig ott volt. A kisróka mélyet lélegzett, és hagyta, hogy a szél gyengéden megborzolja a bundáját. A világ csendesen várt, ahogy mindig is tette. A kisróka csak ült, figyelt, és tudta, hogy az égbolt és a mező még sok titkot tartogat számára.

Neva

A fekete erdő dohos és sötét árnyai mindent beborítottak. A farkas egy régi fa tövéhez ért, ahol valaha a nap aranyló sugarai törték át a zöldellő lombokat. Komoran felnézett. Most csak hideg szél söpört végig a haldokló ágak között. A világ, amit ismert, lassan semmivé lett, mintha mindent elnyelt volna a romlás fekete szövedéke.

Bár a buján növő növények egykor az életet szimbolizálták, az ágaik most csupán csontvázként magasodtak a földön rothadó levelek fölé. A farkas lassan lehajolt, orrát a földbe fúrta, mintha a talaj még mindig őrizne valamit a múltból. Egy utolsó illat, egy régi emlék, ami a tegnapra emlékeztette, arra az időre, amikor az erdő még élt.

De föld hideg volt és száraz. Neva tudta, hogy a múlt már távol jár, nem lehet visszahozni. Az erdő egykoron otthon volt, de most csak a változás és az elmúlás hűvös jelképe lett. Ahogy a szél ismét átsöpört a fák között, Neva lehunyta a szemét, és elengedte az utolsó gondolatait is, amik ehhez a tájhoz kötötték. A levegőben alig hallható halk zene szállt: egy ismeretlen, talán régi dallam, ami a búcsút énekelte.

Az elengedés nem fájt többé, csak egy szükséges lépés volt egy új világ felé. Neva teste megfeszülve készült fel az útra, amely már nem a múltról szólt, hanem egy új kezdet reményéről. Az erdő elpusztult, de új világ várta ott, ahová a szél vezette.

neva.game

Trezor – 2

A csillogó szem körül a sötétség még mélyebbnek tűnt, mintha magából az éjszakából formálódott volna. Xack nem mozdult, de a lény apró rezdülései még mindig furcsán ismerősnek tűntek neki. A tekintetük találkozott, és mintha egy pillanatra megállt volna az idő. A levegőben feszültség vibrált, de nem a szokásos értelemben vett félelem; inkább egy ősi tudat ébredése volt, egy emlékeztető valamire, ami elmúlt.

Az árnyék lassan közelebb lépett. Ahogy közeledett, a perregő hang ismét felhangzott, de most már nem a távolból, hanem közvetlenül a lényből jött. Xack felismerte a hangot, egy dallamra emlékeztette, amelyet akkor hallott utoljára, amikor még minden zöld volt és az erdő még élt.

A lény megállt a bejáratban. Pont úgy, hogy testének alakja szinte egybeolvadt a sötétséggel és csak az a csillogó szem árulkodott a jelenlétéről. Xack felismerte a látogatóban a fajtájából valót, bár hosszú ideje nem találkozott másokkal.

A lény közelebb hajolt, majd kinyújtott egy vékony, íves végtagot, amely egy pillanatra megérintette Xack testét. Az érintés hideg volt, mégis egyfajta megnyugvást hozott. Egy üzenetet hordozott. Az érintés és a feromonok által átadott információk régi emlékeket ébresztettek Xack-ban.

Az érintés után a lény visszahúzódott, de nem távolodott el teljesen. Xack értette, hogy ez most valami fontos. Talán a hollógombák fonnyadása, a talaj nedvessége, és a fokozódó feszültség mind előjele volt annak, ami közeledik. Nem értette teljesen, de nem volt ideje felocsődni. az árnyék olyan gyorsan perregett el a távolba, amilyen gyorsan érkezett.

Xack óvatosan kilépett a menedékéből, és elindult az erdő mélye felé, követve a halk perregés távoli, hívogató hangját. Bár magányos volt, most mégis úgy érezte, hogy az éjszaka sűrűje már nem egyedül az övé volt.

Kényelmes tempót vett fel, de azért határozottan haladt előre a megtépázott tájon, ami egyre inkább idegennek tűnt. A fák árnyékai megnyúltak, groteszk alakokat formálva a sötétben közben pedig az enyhe szél halk, baljós suttogása kísérte a lépteket. Xack minden érzékét kiélezte, ahogy a perregés hangját követte, amely most már nem csak a távolból, hanem furcsa módon körülötte is szólt, mintha maga az erdő zúgott volna. Minden fa, minden árnyék mintha figyelné őt.

Az éjszaka mélysége elnyelte minden színét a világnak, csak a fekete különböző árnyalatai maradtak, és a lények, akik ezt az árnyékvilágot lakták, mintha együtt lélegeztek volna a megfulladt erdővel. Xack érezte, hogy egyre mélyebbre hatol, olyan helyekre, ahová még ő sem merészkedett korábban. Minden lépése határozott, de megfontolt volt, és az ösztönei minden egyes lépésnél figyelmeztették, hogy legyen óvatos.

A sötétségben egy fényfolt tűnt fel a közelben. Egy törékeny, halvány fényforrás, amely megvilágította az előtte lévő utat. Xack közelebb lépett, és megpillantotta a fény forrását: egy apró, éteri növény volt, amely mintha önmagából sugározta volna a fényt. A növény körül a talaj épp csak annyira nedves volt, hogy az túléljen. Xack megnézte a növényt, megérintette a furcsa, lágy szirmokat, amelyek mintha finomabbak lettek volna, mint a leghalkabb suttogás. A növény körül az erdő mintha tisztult volna.

De a növény mellett egy másik alak is megjelent. Egy másik lény, akinek jelenléte ugyanúgy beleolvadt a sötétségbe, mint Xack-é. A lény apró, vibráló hangot adott ki, amely összhangban volt a perregéssel, és ahogy közelebb ért, Xack felismerte az alakban a látogatóját.

Xack és a lény néma egyetértésben néztek egymásra, majd mindketten a növényre szegezték a tekintetüket. A perregés most már nem csak hang volt, hanem egy ősi ritmus.

Trezor – 1

Az erdőben most sötét volt. Néhány imbolygó fénypont látszott a távolban, de azok is meglehetősen messze voltak. Xack egyedül volt, és csak az egyre közeledő halk perregés jelezte, hogy ez hamarosan megváltozhat. Sokáig nem is vett róla tudomást és mire felnézett, már újra távolodott a hang forrása. Ez itt így szokás.

A talaj már évtizedek óta terméketlen volt. Egyfajta abszurd lepelként szürke porral keveredett hamu borította a tájat. A növényzet jelentős része elpusztult és csak a halott fás szárú növények emlékeztették az ide látogatót a korábban zöldellő tájra. De nem igazán látogatott ide senki már. Melankolikus közöny suttogása járta át a mindent uraló csendet.

A hosszú tél ellenére sem volt túlságosan hideg. Xack néhány fadarabból és gallyból könnyedén épített magának egy olyan otthonos búvóhelyet, ami megvédte az esetleges betolakodóktól és az unalmas időjárástól is. Csapadék a halott erdőben nem volt, és a szél is inkább csak szellőnek becéztette magát.

Az erdőt járva nagyon ritkán futott össze másokkal. Nem voltak egymásra kíváncsiak az itt élők. Mindenki a saját dolgával, a saját túlélésével foglalkozott. Vízre és élelemre volt csak szükség. Előbbit a lecsapódó pára, utóbbit a mindenhol elburjánzó hollógomba biztosította. A nevét a jellegzetes hollófekete kalapjáról és a rikító narancssárga tönkjéről kapta. Nem volt nagyobb néhány cm-nél, de megfelelő mennyiségben nagyon tápláló vacsora készülhetett belőle.

Xack nem feltétlenül volt ügyes szakács és többnyire minden táplálékot nyersen fogyasztott el. Pont ezért egy-egy kipattanó erdőtűz és néhány sótömb csodákat tudott művelni az étellel és így a változatosabb ízekre szomjazó gyomrával.

Ezen az éjjelen, Xack különösen fáradtnak érezte magát. A hollógombák, amiket talált, ezúttal kicsit fonnyadtabbnak tűntek, de most nem volt kedve válogatni. Egyenként csipegette fel a fekete kalapokat, figyelmesen ügyelve, hogy a narancssárga tönk se maradjon a földön: kár lett volna pazarolni.

Ahogy befejezte a falatozást, egy halvány, szinte észrevehetetlen mozdulattal megdörzsölte a fejét. Zavart volt, de nem igazán tudta megmondani, hogy miért. Az is csak egyre erősítette ezt az érzést benne, hogy ahogy hazafelé tartott, érezte, hogy a talaj egy kicsit nedvesebb volt a szokásosnál. A halk perregés ismét megszólalt a távolban, de ezúttal sokkal lassabban távolodott. Xack izmai rövid időre megfeszültek, de mozdulatlan maradt. Pár perc múlva továbbindult és végül meglepetések nélkül hazaért, de az erdő levegőjében, most volt egyfajta bizsergető figyelem, mintha valaki, vagy valami szemmel tartotta volna.

Xack a lehetőségekhez képest szűkebbre zárta az eszkábált menedéke bejáratát. A csontjaiban – vagy inkább valami másban, amit a csontjai helyett érzett – vibráló feszültség támadt. Emlékezett rá, hogy amikor utoljára ilyen csend ült az erdőre, néhány nappal később egy szokatlanul erős vihar söpört végig a vidéken. Most azonban nem esőfelhők gyülekeztek. Valami más, számára idegenebb volt a levegőben.

A halk perregés egyre közeledett. A hang ismerős volt, és Xack úgy érezte, mintha régről származó ösztönök élednének fel benne. Nem félt, de egyre feszültebb lett. A menedék biztonságot nyújtott, de nem örökké. Nem sokkal később a perregés megszűnt, és egy alak jelent meg a sűrű gallyak között.

Mozdulatai lassúak voltak, mégis precízen kiszámítottak. Xack nem akarta felhívni magára a figyelmet, az árnyék mégis pontosan tudta, hogy hol keresse. A csend uralma megszakadt, ahogy egy nyikkanás hallatszott a bokrok mögül, majd a levegő szinte vibrálni kezdett. Xack ösztönösen megemelte a testét.

Az erdő most nyomasztó volt. Az az alig hallható ritmus, ami most betöltötte a teret, nem félelmet keltett benne, hanem egyfajta felfokozott figyelmet. Mintha az lett volna a természet rendje, hogy ez az érzés apró mozdulatokkal teret nyerjen magának.

Hirtelen a sötétből egy halk surrogás tört fel, majd egy hatalmas, csillogó szem jelent meg a bejáratnál. Xack nem moccant. Tudta, hogy az előtte álló lény talán veszélyes, talán barát. De mindenképp valami más, de egyszerre valami hozzá hasonló.

Érintés

Napok óta nagyon párás volt az idő. Annyira, hogy a kicsapódó nedvességtől már vadul csúszkáltak a szekerek kerekei a macskaköves utakon. Az emberek arcán fáradtság ült, a levegő nehéz volt és fullasztó. A házak ablakai elhomályosodva bámultak a ködbe burkolózó utcákra.

A kanyargós utcákat apró, szalmatetős házak szegélyezték, melyek között nagy ritkán haladt csak el egy-egy a piacról érkező jármű. Egy kicsiny templom tornya fáradtan emelkedett a háztetők fölé, harangja most hallgatott, mintha érezné a levegő nyomasztó súlyát. A köd sűrű takaróként telepedett a falura, elrejtve a fák lombjai közé húzódó madarakat.

A piactéren már rég elültek a nappali zajok. Az árusok többsége összeszedte már a holmiját, és a vásárló sereg is bezárkózott az otthona melegébe. Az utcák mostanra már teljesen elhagyatottak voltak, csak néha egy-egy kóbormacska surrant el valamelyik házfal tövében.

Egy padon ültem a parkban, a tó mellett. Egyedül. Gondolataim talán súlyosabbak voltak a páránál. A tó vize csendesen hullámzott, mintha osztozna a bánatomban. A fák csendben hallgatták szívem minden dobbanását, amik most fájóan üresen kongtak.

A nap lenyugvóban volt, de halvány fényében valaki közeledett. Nem mertem odanézni, de hallottam a léptek halk neszét. Először csak megállt mellettem, majd végül csendben leült mellém. Ő volt az. Olyan volt, mintha az egész világ elcsendesedett volna körülöttünk, de mi sem szóltunk egyetlen szót sem. Csak ültünk a ködben elmosódó múlt és a bizonytalan jövő határán. Csendben megérintettem a kezét. Ebben az érintésben benne volt minden, amit valaha is mondani akartunk egymásnak.

Pillanatok

Kora ősz volt. A nap már alacsonyan járt, de még volt arra lehetősége, hogy néhány percre aranyszínű fénybe vonja a szobát. Az idő annyira komótosan haladt előre, hogy az érzés, hogy mindig minden ugyanaz marad, lassan eluralkodott a térben. Anna egy modern fotelban ült, ölében egy könyvvel, de rendszeresen azon kapta magát, hogy a sorok homályos foltokká olvadnak össze a szemei előtt. Tekintete végül a polcon álló folyadékos időmérőn pihent meg, ami lassan, szinte észrevétlenül működött.

Az időmérő egyszerű szerkezet volt: két átlátszó tartály, melyeket spirál alakban elhelyezett lapátok kötöttek össze. A színes folyadék apró cseppekben hullott alá, végigszaladva a spirálon, ahogy lassan megadta magát a gravitációnak. A suhanó cseppek az alsó tartályban gyűltek össze, de valamiért az soha nem telt meg és a felső sem ürült ki teljesen.

Anna napjai egyforma, üres ritmusban teltek, pontosan úgy, ahogy az időmérő cseppjei hullottak alá. A világ mintha elfelejtette volna őt, ahogy ő is egyre inkább eltávolodott tőle. Azon gondolkozott, hogy az egész élete olyan, mintha csak a cseppek maradtak volna neki, amelyek végtelen türelemmel szaladtak le újra és újra a spirálon, mintha sosem lenne vége semminek.

Ahogy a nap sugarai lassan elhalványultak, és az árnyékok feltartózhatatlanul bekúsztak a szobába, Anna észrevett valamit. A folyadék egy cseppje, amely különösen hosszú utat tett meg a spirálon, furcsa, kavargó mintát hagyott maga után. Talán csak a fáradtság játszott vele, de mintha az a csepp egy kicsit lassabban haladt volna, mintha megpróbált volna minden erejével küzdeni az elkerülhetetlen ellen. Anna tekintete megakadt ezen a cseppen, és hosszú hónapok óta először érezte úgy, hogy talán mégsem teljesen reménytelen ez a körforgás.

A csepp végül elérte az alsó tartályt, majd lassan felszívódott az időmérő falán. Ez az apróság azonban valami változást hozott magával. Anna úgy érezte, mintha valami feléledt volna benne. A cseppek tovább hullottak, ugyanabban a ritmusban, de most már másképp figyelte őket. Minden egyes cseppben ott volt az a halvány remény, hogy talán egyszer, valahogy, valami változni fog. És ez a gondolat, bármennyire is kicsi és törékeny volt, megtöltötte a szobát valami új érzéssel. Anna tekintete a folyadékos időmérőre tapadt, és most először, hosszú idő után, elmosolyodott.